Most, amikor az óvintézkedések, korlátozások enyhítésével próbálkozik a világ, azok, akik számára ezek többé-kevésbé reálisnak érzett, de betartott külső szabályok voltak, megkönnyebbülve térnek vissza. De mi lesz azokkal, akik az előírtnál is szigorúbb belső szabályokat hoztak, és nem érzik úgy, hogy bármilyen feltétel is teljesülne ezek enyhítésére? Várható, hogy ahogy az első csoport egyre szabadabban kezd élni, a második veszélyérzete, szorongása ettől csak fokozódik, a különbségek tovább éleződnek. Az érzékelt veszélyből nem mindig lehet úgy kijönni, hogy az megszűnik, ez – általában – nem reális feltétel. Hogyan lehet ezzel megküzdeni?
Mit gondolunk ma arról az emberről, aki szerint félelmet keltő, veszélyes, kerülendő helyzet boltba bemenni, közlekedési eszközre szállni, használni a liftet? Hogy igaza van? Hogy ő és csak ő gondolkodik felelősen? Vagy hogy egy aránylag ritka, a népesség 1,5-3 százalékát érintő pszichés betegségben szenved?
Az agorafóbiások számára ugyanis pontosan ezek a helyzetek válnak fokozatosan vállalhatatlanná, bár természetesen más okból. Az őket feszítő szorongást klasszikusan nem egy vírus esetleges terjedése, hanem a helyről való gyors kiszabadulás, vagy a segítség elérésének nehézsége váltja ki. Tipikusan először mondjuk nem szeretik a lifteket, aztán kerülni kezdenek egy bizonyos közlekedési eszközt (például ahol túl ritkán követik egymást a megállók, nem nyithatóak az ablakok vagy túl kicsi a tér), majd fokozatosan ez kiterjed akár az összes járműre (talán a bármikor megállítható és kinyitható ajtajú saját autó kivételével), végül – amennyiben ehhez jó szándékú családi, baráti segítséget is kapnak – az otthonukat sem hagyják el.
A nyílt vagy zárt terekre fokozott szorongással reagáló, azokat életvitelszerűen kerülő fóbiás ember:
– fél egy veszélytől, amit kóros mértékben felnagyít
– fokozatosan veszti el az önálló élet csaknem minden színterét
– ennek fenntartásához gyakorlatilag minden esetben segítséget kap legalább egy szeretett, jó szándékú személytől
– a folyamatba a végletéig (nem tudja elhagyni az otthonát) aránylag könnyű belecsúszni
– kijönni belőle azonban annál nehezebb: néha gyógyszeres támogatás mellett, vagy feltáró pszichés munkával kiegészítve, de végül csak egy kiút van: fokozatosan visszatérni a félelmet keltő helyzetekbe, és eleinte a szorongás eltűrése mellett újra kimenni, felszállni, bemenni a korábban került helyekre.
Természetesen nem azt állítjuk, hogy a jelenlegi járványhelyzetben a világ nagy része egy súlyos és nehezen kezelhető pszichés betegség áldozatává vált. Olyan helyzetbe kerültünk, amire nincsenek bevált megoldásmódjaink, félelmet kelthet, és nagyon nehéz pontosan meghatározni, mi a félelem reális szintje és milyen szintű elkerülés szükséges. De ne menjünk el a tény mellett, hogy ismertek az agorafóbiások, azaz az önkéntes elszigetelődés fekete öves mesterei, akik tapasztalataiból talán most is tanulhatunk. Hiszen letagadhatatlan hasonlóság, hogy könnyű egyre nagyobb elzárkózásba sodródni, a korábbi normális élet színterei sokak számára elvesznek, bőven van mindehhez társas támogatás, és nagy kérdés, hogy mennyire lesz könnyű kijönni a magunkra alakított korlátok mögül.
Járványhelyzetben egy társadalom csak úgy működik, ha betartjuk a védekezéshez szükségesnek ítélt óvintézkedéseket, vigyázunk magunkra és reális mértékben felelősséget vállalunk a közösségért is. A számos bizonytalansági faktor miatt azonban az nagyon sokára lesz, hogy újra teljesen veszélytelennek tűnjön a korábbi mindennapi élet minden rutinja. Lehet, hogy változtatásokra szükség van és lesz, és hasznos, ha néhány korábbi (pl. fogyasztási) szokásukra új fényben nézünk. De amennyiben nem elveszteni akarjuk cselekvési lehetőségeink egyre nagyobb részét, hanem pont visszanyerni azt, kénytelenek vagyunk – a mindenkori szabályokat betartva – eleinte némi bizonytalanság, félelem, akár szorongás eltűrése mellett újra gyakorolni megszokott tevékenységeinket. Ebben az értelemben pedig nem eszetlen felelőtlenség, hanem jó pszichés megküzdés is lehet beugrani egy újranyitó áruházba valamiért, amire szükségünk van onnan.
A félelem a túlélés szempontjából egy nagyon hasznos érzés, azonban bizonytalan körülmények közt nagyon könnyen generalizálódik, terjed ki hasonlónak érzett helyzetekre. Fontos tudnunk, hogy ennek tudatosan kell ellenállnunk, egy saját felelős hozzáállást kialakítanunk és ezen belül maximális cselekvési szabadságra törekednünk. A belső szabadság nem azonos a felelőtlenséggel vagy a korlátlan fogyasztással, hanem azt jelenti, hogy az aktuális szükségleteim függvényében dönthetek arról, hogyan cselekszem, nem szorongások és megfelelési kényszerek irányítanak. Ez pedig lelki egészségünk egyik alappillére, fontos, hogy megtanuljunk tenni érte.
Neményi Eszter, pszichológus
Integrált orvoslás 
Vélemény, hozzászólás?